Klió 2001/2.
10. évfolyam
Maciej Janowski fiatal lengyel történész, aki a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozik Varsóban, immáron második monográfiáját publikálta, és hű maradt a szellemtörténeti vonzalmaihoz (az első kötetét a századfordulós galíciai demokratikus, liberális eszmevonulat dilemmáinak szentelte). Amint a könyvhöz szóló bevezetőjében írja, ezzel a munkával az a célja, hogy bemutassa a lengyel liberalizmus fejlődését a felvilágosodástól kezdve egészen a függetlenség megszerzéséig, azaz 1918-ig, tudományos szempontból pedig, hogy a XIX. századi lengyel szellemtörténet egyik méltánytalanul elfeledett szeletét új megvilágításba helyezze. A szerző arra a nem könnyű feladatra vállalkozott, hogy a szakma (és részben az érdeklődő nagyközönség) számára újra megfoghatóvá tegye a lengyel liberalizmus értékeit, kibányássza eddig feledésbe merült gondolatait, a múlt században megfogalmazott politikai, gazdasági, társadalmi kérdések megoldási kísérleteit.
Janowski leszögezi, hogy a lengyel liberalizmus gyengeségeit nemcsak a szaktudomány ismeri el, hanem a lengyel múltat mitizáló felfogásokban is ez a kép rögződött. Ettől eltérő véleményt csak századunk 1950-es éveiben vetettek papírra, hiszen a keményvonalas marxista történettudomány számára a liberalizmus a „burzsoázia” szellemi támaszát jelentette, s természetesen ebből a szemszögből nézve erőteljesen kritizálta és elmarasztalta az irányzatot. A múltból a jelenbe is áthagyományozódott az érvrendszerük: a liberalizmus ott erős, ahol erős a polgárság, és ott gyenge, ahol gyenge a polgárság, és az utóbbi esettel állunk szembe a lengyel esetben. Ezt a leegyszerűsítő tézist szerette volna cáfolni a szerző, amikor azt tűzte ki feladatként, hogy bebizonyítsa: a liberalizmus nem volt marginális jelenség, hanem a lengyel történelem egyes korszakaiban a szellemi élet középpontjában helyezkedett el.
A szerzőnek azzal a nehézséggel kellett szembenéznie, hogy össze kellett vetnie a különböző lengyel területek liberális mozgalmainak jellegzetességeit, mert az eszme mind a három területen más-más jelentéstartalommal, formában jelentkezett – valamint, ne feledjük, a Nyugathoz (és gyakran egymáshoz) képest megkésettséggel lépett fel. A jelenség elemzéséhez felhasználja az eddigi lengyel szakirodalmat. Természetesen nem marad el a külföldi szakirodalom (angol, német, francia) bemutatása és feldolgozása sem. A magyar olvasót elégedettség töltheti el, ha látja, hogy a szerző ismeri és idézi a magyar irodalmat, erre, valamint a cseh munkákra alapozva összehasonlító elemzésekbe is bocsátkozik. A szerző e törekvése mindenképpen figyelemre méltó, mert ez a jelenség, akárcsak sok minden a térségünkben, nem állott önmagában és bizonyos sajátságos jegyeket viselt magán; a többi kelet-közép-európai nemzet liberális törekvéseit összehasonlítva e mozgalmat illetően árnyaltabb képet nyerhetünk, segíthet rámutatni térségünk jellegzetességeire, és megkönnyítheti szellemtörténeti vizsgálódásainkat. Ha összevetjük a lengyel liberalizmust az angollal, állítja a szerző, az előbbi furcsának és különlegesnek hathat, de ha ugyanezt megtesszük a szomszéd nemzetek (csehek, magyarok, osztrákok) hasonló jelenségeivel, akkor az eszmerendszer tipikusnak tűnhet.
A lengyel liberalizmus gyökereit a nemesi köztársaságbeli parlamenti hagyományokban és a felvilágosodás eszméiben kell keresni. Jól ismert, hogy a Rzeczpospolita működési mechanizmusát a nemesi előjogok és a „demokratikus” gondolkodás jellemezte (erre utal az a fajta megközelítés, a nemesi önteltséget megjelenítő mondás, mely szerint a Res Publica a világ létező államformáinak a legjobbika…). A nemesi köztársaság három jelenségét lehet „protoliberális” jelzővel illetni: 1) a szabadságeszméhez való kötődés, 2) a társadalmi életet irányító jogkormányzatiság eszméje, 3) a Rzeczpospolita mint az uralkodótól független organizmus eszméje. De meg kell jegyezni, hogy a Rzeczpospolita hagyatéka inkább a politikacsinálás egyes fogásaiban érzékelhető, mintsem a szellemi örökségében – állítja Janowski.
Mindezek ellenére, a nemesség akkora befolyásra tett szert Lengyelországban az idők folyamán az uralkodó és a többi, gyengének nevezhető renddel szemben, hogy ez a típusú túlzott hatalom deformációhoz vezetett, ami megnehezítette a XVIII. századvégi reformerek munkáját. Ezek a felvilágosult gondolkodók a belsőleg megroppant és külsőleg fenyegetett országot és annak államrendszerét kívánták talpra állítani, részben úgy, hogy Lengyelországot centralizálják és a végrehajtó hatalmat megerősítik. A felvilágosodás a szellemi életben is változást hozott, a barokk érzelmi-vallásos megközelítését felváltja a társadalmi-politikai tematika. A gondolkodás laicizálódása szintén ebbe az irányba segítette elő a folyamatokat, és egyben a liberalizmust készítette elő.
A kor nemzetfogalma még mindig a politikai nemzett fogalmával azonos, habár már nem kizárólag a nemességet értik rajta, majd a romantika korában válnak az etnikai-nyelvi kritériumok mérvadókká, de az igazi nemzetek születését csak a század végére tehetjük, bár némely nemzetnél ez a folyamat még hosszabb ideig tartott (vagy adott esetben még mindig tart, pl. a beloruszoknál, de utalhatunk az ukránokra is, akiknek az esetében nemcsak az állami-jogi, hanem a nemzeti-szellemi integráción, egységesítésen is munkálkodniuk kell). Változott az egyházhoz fűződő viszony: hódítottak a klerikálisellenes gondolatok, de közben afelé mutattak a törekvések, hogy a katolikus egyházat az elkövetkezendő reformok megvalósításában a felvilágosult hatalom szövetségeséül nyerje meg. A fiziokrata és merkantilista tanok szintén hozzájárultak – a sajtó szélesebb elterjedése és népszerűsége mellett – liberális eszmék elterjedéséhez.
A rövid életű Varsói Nagyhercegség sokkal nagyobb szerepet játszott a liberális eszmék elterjedésében és meggyökeresedésében – állítja a szerző –, mint a harmadik felosztás. Napóleon bevezetette a Code Civilt, a hivatalokat a felvilágosodott lengyel reformerek kezére jutatta. Az itt kiforrott eszméket még nem tarthatjuk sensu stricto liberálisnak, de előfutárnak mindenképpen. Érdekes lehet a nagyhercegség hatalmának azon törekvése, hogy az egyházi szervezetet maga alá rendelje, s ennek megfelelően a plébánia lett volna az adminisztráció legkisebb egysége, a papok pedig hivatalnoki tisztet töltöttek volna be (pl. népesség-összeírás, a hivatalos dokumentumok kihirdetése a szószékről, stb.). Frazeológiai területen a kameralizmus befolyása és a napóleoni despotizmus összefonódott a francia felvilágosodás liberális és szabadságpárti eszméivel. A protoliberalizmus a nagyhercegségben az etatizmusban mutatkozott meg, azaz az állameszme iránti rajongásban.
1815-ben, a bécsi kongresszus határozata nyomán létrejött Lengyel Királyság területén a felvilágosult liberalizmus képviselőivel találkozhatunk (erre utal a második fejezet címe: „A felvilágosult liberalizmus elterjedése és hanyatlása”). Ekkor jelent meg a „liberális” jelző a politikai terminológiában. A cár által adott alkotmány liberálisnak tekinthető, ha összevetjük a birodalom már területin tapasztalható helyzettel. Adam Czartoryski herceg, a volt orosz külügyminiszter és eszmetársai szabadon fejthették ki a nézeteiket, amelyek még mindig magukon hordozták a nemesi jelleget, tehát nem tekinthetők a polgári értékrend megnyilvánulásának. Jellemző, hogy a kor számos liberális gondolkodója valamelyik szabadkőműves páholy tagja volt, hiszen ilyen társaságba járt a felvilágosult elit nagy része.
A szerző a kongresszusi királyságban a liberalizmus két fajtáját különbözteti meg: a jakobinus áramlatot, mely az állam centralizálására és egységesítésére törekedett, illetve a mérsékelt vonulatot, amely közel állt a nemesi jellegű decentralizációs gondolathoz. Más megközelítés szerint a mozgalmat lehetett ellenzéki és kormánypárti liberálisokra osztani, az előbbiek a törvényesség mellett törtek lándzsát, míg az utóbbiak egy újfajta állami intézményrendszer kiépítését támogatták. A szerző ezekkel a kategóriákkal szerette volna az olvasói figyelmét felhívni, hogy a korabeli liberális gondolat messze nem volt egynemű és egységes. A liberális tábor sokszor egyházellenes jelszavakat hangoztatott, ennek egyik megnyilvánulása a királyság kultuszminisztere, Stanisław Kostka Potocki könyve volt (Utazás Sötétvárba), amely keményen megbélyegzi a vallási fanatizmust.
A cári politika az 1820-as évek elején véget vetett a viszonylagos szabadságnak: bevezették a cenzúrát, megkezdődött az ifjúsági szervezetek üldözése (pl. az Adam Mickiewicz fémjelezte vilnai filomaták ennek estek áldozatul). Érdekes módon, a liberális alkotmány megnyirbálása elfogadhatónak tűnt a liberálisok szemében, mivel esetleges kritikájukkal nem akarták a nagylelkű cár érzelmeit megsérteni.
1818-tól a királyság szejmjében a hangadó erő az ún. kaliszi ellenzék lett, ők tekinthetők a térségünk első igazán liberális politikai formációjának. A francia Benjamin Constant eszmerendszerét fogadták el és ültették át a lengyel talajra. A szabadság védelmét tekintették minden áron céljuknak, és azt vallották, hogy a királyi hatalom a törvényhozói, bírói és végrehajtó hatalom felett van. A kalisziak mint legalisták nagy hangsúlyt fektettek a bíróság kiépítésére és függetlenségére, véleményük szerint a politikai szabadságjogok másik alapja a sajtószabadság, harmadik pedig a személyes szabadság. Az igazsághoz tarozik, a kalisziak nem hirdettek olyan tanokat, melyek lengyel földön ne lettek volna ismertek, tehát alapjában nem alkottak eredeti eszmerendszert, jelentőségük abban áll, hogy a parlamentben keretet biztosítottak a liberális nézetek számára.
A szerző szerint a bécsi kongresszus utáni liberalizmus jellegzetességei között kell számon tartanunk, hogy a racionalizmus a politikai életben mint gondolati stílus jelentkezett, valamint a hit a fokozatos haladásban, illetve az észideálok (szabadság, igazságosság) végső győzelmében. A királyság liberálisai szimpatizáltak a francia forradalommal, habár elítélték annak szélsőséges megnyilvánulásait, az államberendezkedések között az alkotmányos monarchiát tartották a legideálisabbnak és a hatalommegosztás híveinek is bizonyultak.
Janowski hivatkozik Péter László egyik cikkére, mely szerint a XIX. század hatvanas éveinek magyar liberális gondolkodásában még mélyen gyökerezett a középkori rendi fogalom, és annak támogatói még mint egyenrangú féllel tárgyaltak az uralkodóval. Ha ezt a gondolatmenetet alkalmazzuk a kongresszusi királyság liberálisaira, akkor kiderülhet, hogy a gondolkodásuk sok esetben archaikus elemeket tartalmaz, és távol áll a nyugati liberális gondolkodókétól. De ennek bebizonyítása a szerző szerint még számos összehasonlító kutatást igényel. Annyi bizonyos, hogy a század első felében tapasztalható liberális gondolat lehetett mind polgári, mind nemesi indíttatású.
A Kongresówka liberálisai az egyházat a világi hatalom alá akarták rendelni, pedig ennek ellentmondhat, hogy néhányszor keresztény értékekre hivatkoztak. Ami a gazdaságpolitikájukat illeti: nem lehet közös koncepciókról, elképzelésekről beszélni, a közös kiindulópontjuk az lehetett, hogy ki kell lépni az elmaradottságból, az ilyen elképzelések közé kell sorolni azokat, melyek a nemesi gazdaságok modernizálására törekedtek.
Figyelemreméltó, hogy a XIX. század első felében a zsidókérdés még nem nemzetiségi kérdésként jelentkezett, hanem társadalmi-politikai problémaként. Bizonyos vonásaiban hasonlított a parasztkérdéshez, hiszen az addig megnyomorított, a társadalom perifériájára szorított csoportokból kellett szellemi-lelki közösséget formálni. A liberálisok arra törekedtek, hogy a zsidókat a lengyelekhez asszimilálják, az őket a többségtől megkülönböztető jellegzetességek – mint nyelv, öltözködés – megszüntetésével. 1830 előtt az etnikai nemzet fogalmát nem ismeri a lengyel liberalizmus, a nagyhercegség és a királyság más nemzetiségű, nyelvű lakosságának jelenléte nem okozott problémát, a külföldiek betelepedését (pl. az evangélikus német kézművesekét) pozitívan értékelték, mert beleillett a gazdasági modernizációs elképzeléseikbe.
A novemberi felkelés, mely 1830-ban robbant ki, a liberálisok számára megkésett győzelmet hozott. A felkelés vezetői között találhatjuk ugyan a kalisziak vezetőjét, Wincenty Niemojewskit, a nemzeti kormány élére pedig Adam Czartoryski állt. A felkelés elbukása azt vonta maga után, hogy a lengyel szellemi elit nagy része emigrációba (főleg Franciaországba) kényszerült. Az egyik nagyobb csoportosulás, a Hotel Lambert vezetője, a már többször emlegetett Czartoryski herceg közelebb állt a felvilágosult liberalizmushoz, mint a konzervativizmushoz. Czartoryski francia földön a liberális körökkel tartotta a kapcsolatot, és ott próbálta képviselni a lengyel ügyet. Számukra azt hangsúlyozta, hogy az uralkodó nem tartotta be az alkotmányban lefektetett megegyezést, szerződést a néppel, és ez lehetővé tette, hogy az utóbbi megtagadja az engedelmességet és fegyverrel lázadjon az elnyomás ellen. Az emigrációban és az otthon maradottak között sok hasonlóságot fedezhetünk fel, nem véletlenül, hiszen ugyanazon személyek a hazai és emigrációs újságokban párhuzamosan publikáltak, így a szellemi kapcsolatok sem szűntek meg teljesen.
A novemberi felkeléstől egészen a „népek tavaszáig” a lengyel területeken a liberális eszmék a civilizációs problematika körül forogtak. Egy új mozgalom bontakozott ki Nagy-Lengyelországban, porosz területen, mely a „szerves munka” (vagy az „alapoknál végzett munka”) elnevezetést kapta. Ezt a mozgalmat immáron az új társadalmi réteg, az értelmiség indította útjára (a szerző megállapítása szerint ők azok, akik már műveltséggel rendelkeznek, rendszerint a városokban laknak). Megszaporodtak a társaságok, kaszinók, melyek a lengyel társadalom gazdasági és kulturális életének fellendítését voltak hivatva elősegíteni. A királyság területén az 1840-es évek elején Andrzej Zamoyski körül egy nemesi társaság gyűlt össze, mely a gazdaság modernizálásán és a parasztkérdés megoldásán törte a fejét. Mindebből az látszik, hogy a novemberi felkelés bukását követően a lengyel liberálisok számára az áttörést a gazdaság fellendítése, korszerűbbé tétele jelentette. A korabeli népszerű jelszót és fogalmat, a haladást nemcsak a gazdasági és társadalmi kérdésekre vonatkoztatták, hanem a politikára is, de ennek a felosztó hatalmak elnyomó törekvései nem engedtek túl nagy területet.
Az 1848-as forradalmi hullám a német és az osztrák megszállás liberálisai számára a reményt jelentették, de szembesülniük kellett a kijózanító valósággal. Galíciában például a lengyel mozgalom mellett színre léptek az ukránok is nemzeti törekvéseikkel, és beleszólást kértek az őket érintő ügyek intézésébe (1918-ig állandó követelésük volt, hogy a tartományt osszák fel egy keleti és nyugati részre, hiszen az előbbiben többségben lettek volna). A lengyelek azt kívánták az ukránoktól, hogy mondjanak le a nemzeti önállóságukról, és cserébe helyet kapnak a lengyelek dominálta adminisztrációban, valamint megvalósulhat a jobbágyfelszabadulás is. A fenti felsorolásból kitűnhet, hogy a lengyelek számára a politikai szabadság fontosabb volt a nemzeti szabadságnál, ezért ajánlották fel ezt a fajta „szerződést” az ukránoknak. A prágai szláv kongresszus (1848 nyara) és az ott meghiúsult lengyel-ukrán kompromisszum arra volt bizonyíték, hogy a két fél még képtelen felnőni a feladathoz. A fiaskóhoz hozzájárult a galíciai lengyelek és ukránok a Monarchia jövőjével kapcsolatos elképzeléseinek különbözősége is (a lengyel liberálisok olyan föderációban gondolkodtak, amely a Monarchia széthullása irányába mutatott volna: az osztrák részek egyesültek volna a Habsburgok vezetése alatt, amihez Magyarország perszonálunió formájában csatlakozott volna, az olasz részek az egyesült Itáliához kerültek volna, Galícia osztrák kézben maradt volna mindaddig, míg a megszülető lengyel államhoz került volna vissza. A nemzeti kisebbségek a modernizált dunai monarchiában képzelték el a fejlődésüket).
Az 1840 és az 1885 között eltelt időszakot a liberalizmus túlsúlya jellemezi, a politikai elnyomástól függetlenül. A pozitivizmus elterjedése az 1850-es években hatott a liberalizmusra és fordítva, nem véletlenül, mert a pozitivista filozófia jobban magába tudta olvasztani a liberális tanokat, mint a romantika.
Az 1863-as januári felkelés (és az itt fellépő vörös, fehér és konzervatív áramlatok) elemzése a szerzőnek teret ad az eddig is nyilvánvalónak tűnő megállapítás kibontására: a lengyel liberalizmus sohasem volt a polgárság ideológiája. A felkelés előtti liberálisok a rendi társadalmat állampolgári társadalommá szerették volna átalakítani és a különböző rendeket egy nemzetbe forrasztani össze (bár meg kell jegyezni, ők maguk ezeket a fogalmakat nem használták). A zsidó- és a parasztkérdést hasonló módon kívánták megoldani: fel kell emelni őket a nemzet soraiba, integrálni szükséges őket a társadalomba, a volt Rzeczpospolita keleten élő nemzetiségeivel szintén ezt a receptet kívánták alkalmazni. A történeti jog ebben az esetben felülemelkedett a nemzeti önrendelkezési jogon. A szerző véleménye szerint, a királyság összes politikai áramlatában teret nyert a liberalizmus a januári felkelés alatt, és ez volt Lengyelország történetének egyetlen olyan pillanata, amikor a politikai élet résztvevőinek mindegyike megkaphatta volna a liberális jelzőt. Ugyanez vonatkozik a porosz területre is. (Galíciában a januári felkelés – politikai, gazdasági értelemben – nem játszott vízválasztó szerepet.)
A lengyel liberális gazdaságpolitika előfutárának tekintett, és a XIX. századi lengyel liberalizmusban példa nélkül álló Józef Supiński gondolatait elemezve, a szerző arra a megállapításra jut, hogy pont őnála lehet legjobban megfigyelni a liberalizmus két arcának az egymásnak feszülését: a liberalizmus egyrészről az egyén szabadságának, illetve a gondolat, a gazdaság és a szellem szabadságának hírnöke, ugyanakkor a modern, szuverén hatalom doktrínájának is tekinthető, amely az egynemű társadalom felett uralkodik, nem ismeri el a rendeket, előjogokat, regionalizmusokat, hiszen csak az állam polgárait fogadta el abszolútumként. Éppen emiatt kapcsolódtak be Kelet-Közép-Európa liberálisai a nemzetépítési folyamatokba, ezt felvállalva küzdöttek a nemzeti (és az állami) gondolat kiteljesedéséért. Csak a század végén kellett a liberálisoknak újragondolniuk – a növekvő nacionalizmusok láttán – a nemzeti ideológiákhoz fűződő kapcsolatukat. A felkelés leverése után a lengyel földeken a cári birodalomban a liberális eszmék hordozói és hirdetői a pozitivisták lettek, de az is igaz, hogy a pozitivisták sohasem pontosították céljaikat, pontosabban csak az emberiség boldogságát, elégedettségét akarták elérni.
Érdemes megjegyezni, hogy először a lengyel szellemtörténet során, a pozitivista etika függetlenné vált a vallás befolyásától. A szerző külön kitér a pozitivistáknak az egyházhoz, kiváltképp a katolikus egyházhoz fűződő viszonyára. Ne feledjük, a pápaság a XIX. század második felében indított támadást a kor népszerű eszméi ellen, így a liberalizmus ellen is (ld. a Syllabus enciklikát). A pozitivisták nem voltak harcos ateisták, inkább deistáknak vagy agnosztikusoknak lehet tekinteni őket. A polémia hangneme is megváltozott, az egyházat érintő ügyekben a szélsőséges hangnem nem vált egyedivé, a polémia tónusa gyakran egyházellenesből vallásellenesbe fordult át. A leghevesebb támadásoknak a jezsuita rend volt kitéve, azzal vádolták őket, hogy a világ fölött hatalomra törekszenek (a szabadkőművesek elleni vádak fordítottja...). A pozitivisták tudták, eszméik megvalósítását két társadalmi csoport segítségével vihetik végbe: a földesurakkal és a papsággal együttműködve, főleg az utóbbiakkal, mert azok állak legközelebb a néphez. A varsói pozitivizmus arra törekedett, hogy az egyházzal szemben a jozefinista modellt vezesse be, de közben francia-országi frazeológiát használt. Az egyháznak ajánlott együttműködés a pozitivisták szerint addig tartott volna, amíg a parasztréteg olyannyira felvilágosult lesz, hogy magától eldobja vallásos meggyőződését. Az egyház elutasította ezt az ajánlatot. De itt fel kell hívnunk a figyelmet a kérdés másik fontos aspektusára: a korabeli lengyel liberalizmus komoly dilemma előtt állott, hiszen a katolikus és a nemzeti kultúra, hagyományok, gondolkodás annyira összefonódott, hogy az előbbi ellen harcolni öngyilkosságnak tűnhetett a russzifikáció, germanizáció idején. A kongresszusbeli liberálisok felvették a kesztyűt az egyház ellen, de a porosz területek liberálisai másképpen gondolkodtak, ők elismerték a katolikus egyház kultúrateremtő és -őrző szerepét, de azzal határozottan szembeszálltak, hogy az egyház politikai színpadra lépjen. A poroszországiak határozott különbséget láttak a vallásosságban és az ultramontanizmusban. Az 1870-es évek elején induló Kulturkampf megkövetelte a fegyverszünetet a két szembenálló fél között és lehetővé tette a felek közeledését. Galíciában másképpen festett a helyzet. A varsóiakhoz képest a liberálisok mérsékeltebb magatarást tanúsítottak az egyházzal szemben, de poznańi elvbarátaikkal ellentétben, megőrizték a különállásukat és nem közeledtek az egyházhoz.
A különböző irányzatokra szakadt pozitivisták egyetértettek abban, hogy a társadalmat át kell alakítani, és ennek eszköze volt a „szerves munka”, amely eleinte „tisztán” liberális eszme volt, csak az idők folyamán konzervatív, népi, nemzeti vagy vallásos árnyalattal „színeződött”. A januári felkelést követő korszak fontos jellemzője, hogy míg ezt megelőzően a liberális gondolkodók zömében nemesi származékok voltak, addig ez után az értelmiségi réteg (a liberális eszmék fő támogatója) elkülönült a nemességtől. Ennek megfelelően, a nemességhez való viszonyt is meg kellett fogalmaznia a liberalizmusnak. Az igazi társadalmi kérdés a zsidókérdés volt, megoldásának sikerében a pozitivisták – minden optimizmusuk ellenére – nem voltak biztosak. Ezt a kérdést súlyosabbnak gondolták, mint a többi társadalmi vagy civilizációs feladatot. Az asszimiláció volt a fő jelszó, csak a vallási különállásukat őrizhették volna meg a zsidók. Csalódás volt a liberálisok számára, hogy a zsidók az asszimiláció lehetőségével nem éltek. A magyar liberálisoktól eltérően, a varsói pozitivisták nem működtek együtt az asszimilálódott zsidókkal.
Az 1870-80-as évek fordulóján a liberalizmus ellenfelei azt hangoztatják, hogy övék a jövő, de még a liberalizmus marad jó ideig a vezető ideológia. Változás és állandóság: a liberalizmus válaszút előtt áll – újra kell fogalmaznia az eszmerendszert. Nem véletlenül: a polgárság ekkortájt tömegesen áramlott a nacionalista mozgalmakba és a középosztály is elfordult a liberalizmustól, amely jóformán csak az értelmiséget tudta megszólítani. A liberalizmus és a korszak új eszméi (szocializmus, nacionalizmus) kölcsönösen hatottak egymásra, de a liberális gondolkodók számára a szocialisták univerzalizmusa elfogadhatóbb volt a nemzeti demokraták nacionalista egoizmusánál.
A zsidókérdés megoldatlanságát, súlyosságát jelezte, hogy 1881-ben Varsóban pogromra került sor, ami újfajta antiszemitizmus születését vetítette előre. Az addigi séma így nézett ki: az asszimilálatlan zsidó az ellenség, de a modern antiszemitizmus azt már az asszimilált zsidóban látja. Ennek a kérdésnek a kor egyik legjelentősebb írónője, Eliza Orzeszkowa két könyvet is szentelt, de közös a végkicsengésük – a zsidó szokásokat nem érdemes ápolni. Janowski szerint a zsidók különállása annyira zavarba hozta a liberálisokat, hogy képesek lettek volna felrúgni a jogegyenlőség szabályát, mivel az áramlat egyes képviselői szerint az államnak nem kötelessége számukra külön iskolákat, kultúrintézményeket létrehozni, ezt megtehetik saját forrásból is.
A XX. század elejére azt lehet mondani, hogy a német területeken a germanizáció felőrölte a liberalizmus erejét, míg Galíciában képes volt politikai formációban megjeleníteni magát, a születő pártok között főleg Nyugat-Galíciában őrizte meg befolyását. Az orosz területen a liberálisok pont akkor jutottak lehetőséghez (1905), amikor már késő volt és érdemben nem tehettek szert tömegbefolyásra. Ezt a mozgalmat „haladó demokrácia” néven ismeri a történetírás, pártja pedig a Demokratikus Haladás Szövetsége nevet viselte. Programpontjai között találunk hasonlóságot a nyugati radikális pártok követeléseivel, a cári birodalomban pedig a kadétok (alkotmányos demokraták) álltak a politikai palettán a legközelebb a liberálisokhoz. Ezen a területen már a francia és nem a jozefinista modell győzedelmeskedett az egyházpolitikában, azaz azt vallották a liberálisok, hogy az egyházat teljesen ki kell zárni a társadalom életéből. Galíciában annak nem látták értelmét, hogy konfrontálódjanak az egyházzal, de ezt a fajta magatartást össze tudták egyeztetni az egyház kritikájával, amivel pl. akkor éltek, mikor úgy látták, hogy az egyház túlságosan beleavatkozik a politikába.
A liberális pártok, mint láttuk, létrejöttek, de nem tudtak átütő sikereket elérni, s ebben közrejátszott az is, hogy a liberális mozgalmat nem tudták tömegpárttá átszervezni, s közben elveszítették az értelmiség támogatását is. A porosz zabórban (a nemesi Rzeczpospolita felosztása során megszerzett területen) kicsúszott a lábuk alól a talaj, Oroszországban és a Monarchiában a liberálisok a nacionalistákhoz vagy a szocialistákhoz közeledtek vagy hozzájuk csatlakoztak. Az egyetlen terület, ahol a liberálisok a század elején még őrizték a befolyásukat és hallatták a hangjukat, a zsidókérdés volt. A régi tolerancia és megértés eltűnőfélben volt, most már az asszimilált zsidó számára egyre komolyabb feltételeket állítottak a liberálisok, és követelték, hogy mondjanak le mindenféle különállásról. A nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontjuk kirekesztőnek bizonyult, szerintük ugyanis nem lehet egyszerre lengyelnek és zsidónak, németnek, ukránnak lenni. A lengyel liberális körökben a háború előtt megszületett az ún. „haladó antiszemitizmus” gondolata és gyakorlata.
Az első világháború megosztotta az összes politikai mozgalmat, így a liberálisokat is. Az orosz terület liberálisai az orosz megoldást támogatták, a galíciaiak és a németországiak a háborúban az európai civilizáció védelmét látták, míg az előbbiek a „teuton barbárság” elleni harc mellett szálltak síkra. A függetlenség megszerzése nem kedvezett a liberális elvek terjedésének, a politikai ajánlataik tárháza kiürült, támogatottsága lecsökkent. A kötet végén a szerző mintegy összegzi az addig elmondottakat és megkísérli, hogy a bemutatott tényanyagot, forrásokat és szakirodalmat új fénnyel világítsa meg, s egyúttal új értelmezést adjon a XIX. századi lengyel liberalizmusnak.
A lengyel liberálisok bíztak a racionalizmusban, és bizonyos mértékig elvetették az állam eszméjét, ami érthető is, hiszen az egész vizsgált korszakban a lengyelek által lakott földek idegen uralom alatt voltak, de eközben a hatalomtól várták az elmaradottság felszámolását. Janowski szerint ebben a korszakban a politikai és gazdasági liberalizmus között – teoretikus szinten – semmiféle kapcsolat nem állott fenn. A „laissez faire” ideológiája a nemességé volt, s mint ilyen a liberálisok éles kritikájának volt kitéve. Tisztában voltak a társadalmi, gazdasági szinten jelentkező modernizációért fizetendő árral, de nem vették észre ezeknek a változásoknak a kulturális vonzatait. A XIX. század végéig a liberális eszme integráns részét képezte a nemzeti eszme, ezen a helyzeten a nacionalizmus megjelenése fog alapvetően változtatni, és mivel a két áramlat a lengyelek lakta területeken nem tudta kiegészíteni egymást, ellenféllé váltak.
Összegzésként a szerző definíciószerűen elsorolja a liberálisok credóját: hittek az észben, a haladásban, akadálynak látták a poszt-feudális társadalom kasztosodását, és az államtól várták az adott ország modernizációját, iparosítását. Nem tulajdonítottak nagy szerepet a politikának, a nemzeti eszmében a kapitalista társadalom megteremtésének egyik fontos tényezőjét látták. Hívei voltak a vallásszabadságnak és a laicizálódásnak, de bíztak abban, hogy a katolikus egyház segítségükre siet a társadalom modernizációjában. Ennek a definíciónak a megfogalmazásakor tisztában kell lennünk azzal, hogy a korabeli szellemi áramlatok (liberalizmus, konzervativizmus, kereszténydemokrácia) sok esetben közös kiindulóponttal rendelkezetek, és ezért nem lehet szigorúan szétválasztani őket.
A monográfia az olvasóban az a hitet erősítheti meg, hogy a lengyel historiográfia még mindig magas fokon kívánja művelni ezt a tudományágat. A mondanivaló és a gondolatmenetek mögött érezhetők a lengyel kutatók sokéves tudományos eredményei. A szerző érdemeit növeli az a tény, hogy mert és akart is támaszkodni elődei munkásságára.
Maciej Janowski: Polska myśl liberalna do 1918 roku. (A lengyel liberális eszme 1918-ig). Znak, Fundacja im. Stefana Batorego. Kraków–Warszawa 1998. 286 o.
Lagzi Gábor